2016. december 3., szombat

Ideje bemutatkozni

Sziasztok.
Eddig szinte mindegyik szerkesztő társam már bemutatkozott valami kis szösszenettel, amit saját maga írt meg és az igazat bevallva én is ezt tettem csak egy kisebb szomorú bemutatkozással. Igazából egy novellával köszöntenélek titeket hisz tőlem is lehet majd rendelni novellát, de nem csak novellákkal fogok előbukkanni. 
Szerkesztést ne várjatok oltári béna vagyok! (nem vicc)
Kritika, novella és trailer készítés, de az utóbbiban csak besegítek. Meg, ha ihletek kapok valamihez akkor még más kis szösszenettel fogok jelentkezni. Nem lövöm le a poénjaim mik azok, de lehet sejteni. 

Jó olvasást ehhez a kissé szomorkás novellához amivel bemutatkoznék nektek. Lesznek még boldog novellák is ne parázzatok meg hát amit rendeltek. 

Eva H. xx

Az utolsó szó


Összeszorított fogakkal álltam a sír előtt és próbáltam összeszedni a gondolataimat mit is mondhatnék neki ami mindent összefoglal amit érzek. A szavak amiket kimondhatnék egyszerűen nem tűnnek helyén valónak és ahelyett inkább szomorúan lehajtom a fejem míg az arcomon végig kúszik a sokadik könnycsepp hisz amióta felhívták a hírrel nem telik el úgy nap, hogy ne sírjam el magam. Amikor a koporsóra pillantok úgy érzem, mintha csak aludna és perceken belül mosolyog aztán morgolódva felkelne miszerint nem főztünk neki kávét, de aztán meghallom nagymamám keserves hangját aki a koporsó mellett térdelve nézi fiát így eszembe jut, hogy sose fog felébredni. Soha. A "soha" szó egy nagy kijelentés, de mikor kimondod nagy fogalommal jár.
-Drágám. - Hallottam meg a hátam mögül annak a férfi hangját aki maradt nekem az életemben, az a férfi akit férjemnek és gyermekem apjának hívhatok. Kezét a vállamra helyezte így rápillantottam és megpillantottam öt éves kislányunkat a karjában aztán csak bólintottam így a nagymamámhoz léptem aki rám nézett és a segítségemmel felállt. Még egy utolsó pillantást vett a fia felé aztán belé karolt és arrébb állva vártuk, hogy a koporsót két erős férfi - aki a temetőben dolgozik - az oldalán megfogja és a ravatalozóból kivigye aztán elinduljunk édesapám utolsó sétájára.
A nagymamámmal szorosan a koporsó mögött hallattunk és míg hátra betették a koporsót próbáltam nyugtatni, de sikertelenül, mert mikor a vendégekre pillantottam az én szívem is összeszorult és éreztem ahogy minél több könnycsepp csordul végig az arcomon. Hihetetlen, hogy ennyien eljöttek, egyáltalán nem számítottam erre azt tudtam, hogy az apám sok embert ismert a munkája miatt, meg persze azért, mert jó ember volt és mindenkivel próbált nagyon jó viszonyban lenni. Még a szomszédjai is eljöttek.
Az autó lassan ment előttünk és mivel mi vezettük a sort egyszer-egyszer hátrapillantottam Andrew-ra és a lányomra akik szorosan mögöttünk sétáltak, és mögöttük jött a tömeg akik amikor rám pillantottak csak lehajtott felel néztek rám. Rokonok, barátok és szomszédok. És még olyan ismerős is találtam akit talán, ha egyszer láttam még kislány koromban. Az, hogy ennyien eljöttek arra emlékeztet milyen jó ember volt!
A kiásott gödör egy nyárfa alatt található ez egy különleges kívánság volt tőle vagyis annyit jelent, hogy mikor süt a nap akkor se égjen le. Furcsa kívánság, de megérdemli. Mindent megérdemel. Ő nevelt fel egyedül mivel anyám, illetve a felesége a szülés után meghalt így én csak apám meséiből ismerem az anyám aki elméletileg olyan, mint én mégis mikor tükörbe néztem külsőleg apám vonásait találtam meg magamon. Barna, hosszú, dús hajam olyan, mint apám haja mikor még fiatal volt és a sötét barna szemem néhol már fekete szemem szintén apám külső vonása. Mikor apámnak elmondtam ezeket a hasonlatokat ő csak kinevetett és mosolyogva azt mondta, hogy belsőleg vagyok olyan, mint az anyám bár ebbe is vitatkozhattam volna vele, de mivel sose ismertem az anyám ezt nem tudhattam csak azt tudom amit átéltem és láttam. A látás egy gyönyörű és borzalmas dolog.
Amire feleszméltem a két fiú kiemelte a kocsiból a koporsót és a a gödörbe csúsztatták, vagy mi fene. A kis kocsin lévő koszorúkra néztem amiket a fa tövében helyeztek mivel míg a pap folytassa a gyönyörű beszédét, ők majd elkezdik betemetni a koporsót.
-Várjanak - szólt bele nagymamám aki elhúzta tőlem a karját és a gödör felé lépett így rögtön mellé ugrottam, hogy megfogjam a karját, de csak elrontatta tőlem és a gödör szélén leguggolt aztán a kezét a szájára helyezte. -Kisfiam. - Suttogta alig hallhatóan és a szemeimet behunyva csordult végig az arcomon egy újabb könnycsepp és felidéztem az utolsó pillanatot amit vele töltöttem. A halála előtti napomon munka után mentem Sophia-ért aki épp nagyapját verte meg kártyában, persze apu hagyta nyerni, de ezt sose vallotta be. Csodálatos nagypapa. Észre se vettem, de mikor feleszméltem a nagyi mellett guggolt akit a kezeimmel megtartottam míg elővett egy kis zacskót a táskájából, mikor jobban megnéztem mit vett elő rámosolyogtam. -Szeretlek - suttogta aztán a gödörbe öntötte a a zacskó tartalmát ami elszóródott a koporsó között. Ezután a segítségemmel felegyenesedett és egy váll simítással arrébb állt sőt mikor felszerettem volna állni könny áztatott arccal megrázta a fejét egyből rájöttem mit akar, azt akarja, hogy elbúcsúzzak tőle.
Sóhajtva lenéztem a koporsóra és elképzeltem ahogy felnyílik és apám mosolygós arccal néz rám kérdezve, hogy "mi ez az egész", de ez csak képzelet. Nem tudom mit mondhatnék neki, illetve nem tudom, hogy kezdjem hisz annyi mindent mondhatnék neki, de olyan sok dolog van, hogy nem tudom mivel kezdjem és, hogy mondjam. Felnevelt, elviselte a korszakaimat és mindig mellettem állt, minden amit átéltem az ő támogatásával sikerült. Hogy képes az ember a saját apjától búcsút venni? A szülőjétől. Ha ő nem fogja meg a grabancom és mondja el a véleményét azokról a dologról amik rossz döntéseket hoztam akkor most nem ez az ember lennék aki most vagyok. Akkor most nem lenne mellettem a férjem akit szeretek, akihez apám adott át és akitől született meg a csodálatos kislányom vagyis apám büszkesége.
-Szeretlek apa - nyögtem ki egy épp kézláb mondatott ami többet jelent egy köszönetnél, vagy egy hosszú szövegnél. Mindig a szüleim lesznek a hőseim még úgyis, ha az anyámat nem ismerem, de az apám bemutatott neki, sokat köszönhetek az öregemnek akinek örökké a kis hercegnője leszek és aki nekem örökké a hősöm lesz. A hősöm akinek a szuperhős köpenye a rózsaszín, állatos plédje van és akinek a különleges képessége, hogy egy nap több dolgot megtud csinálni csak azért, hogy mindenem meg legyen amire szükségem van, na és persze azért, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Az utóbbihoz nagyon értett.
Felegyenesedtem és egy utolsó pillantást vetettem a koporsóra aztán összeszorított fogakkal léptem vissza nagymamám mellé aki egyből magamhoz öleltem. A mamám épp, hogy a vállamig ér bár már addig se, de valójában régen magasabb volt. A pap folytatta a beszédjét míg a két fiú be nem fejezte a gödör beását így már csak fából készült sír felíratott szúrták a földben amin édesapám neve, illetve a születési évétől eddig az évig van írva. A sír közepére a fához állítottak egy képet róla amin természetesen mosolyog hisz nagyon kevés kép van róla amin mosolyog. Nem a fényképezőgép embere amúgy is a mosolya és a nevetése élőben a legszebb, nem képen.
Ezek után a pap a nevünkbe mindenkinek köszöntetett mondott, hogy eljöttek míg a fiúk elvégezték az utolsó simításokat, ami annyiból állt, hogy a sír köré tették a koszorúkat. Mindegyik koszorú fehér virágból, vagy valami vörös, bordó virágból állt és mindegyik koszorún egy szalag díszelgett amin egy-egy kedves szöveget írtak és hozzá a család nevet. Az összes koszorú csodálatosan meseszép most biztos boldog lenne, ha látná hisz férfi létére mindig elítélte a művirágokat így mindig azzal viccelődött, hogyha valaki művirágot mer a sírjára tenni akkor fel kel és felpofozza az illetőt. Most legszívesebben odatennék egy művirágot csak azért, hogy felkeljen és újra láthassam, az se érdekelne, hogy pofont kapok csak látni akarom újra. Utoljára. Annyi mindenről kéne még beszélnem vele, annyi mindent kéne még átélni, de mégse teheti. Már csak abba reménykedek, hogy létezik az a bizonyos felhős mese igaz és tényleg fentről figyel mosolyogva.
-Gyere mama - néztem kedvesen a nagymamám felé, de ő kirántotta a kezét a kezem közül és megrázta a fejét.
-Egy perc - kérte mire bólintottam és Andrew-ra néztem aki csak bólintott aztán a kezemben adta a lányunkat aki átkarolta  a nyakam úgy kapaszkodott belém. A tömeg után mentem persze még hátra pillantottam egyszer-egyszer édesapám sírjára, de aztán nagynéném illetve apukám nővér csapódott mellém.
-Minden rendben lesz, Molly - simította meg a vállam egy mosolyt erőltetve az arcára, de nem tűnt túl őszintének a könny áztatott szemével. -Ő is azt akarná, hogy boldog légy - ezek a bizonyos "ő is ezt akarná" mondatok az őrületben kergetnek. Honnan tudják, hogy ezt akarná? Nem látnák a fejében, nem tudják mi zajlik le benne most, vagy mi zajlott le benne az utolsó napjain. Egyáltalán nem tudják mit akar csak nyugtatásképen akarják ezt beetetni magukkal, de engem nem tudnak átverni. Persze azt akarja, hogy boldog legyek ezt nem tagadhatom, de ilyen pillanatban még ő se várná el, hogy felhőtlenül mosolyogjak és nevetgéljek. Még nem.
-Köszönöm Jenny néni - néztem felé kedvesen egy kisebb fajta mosolyt eresztve felém aztán csak bólintva magához húzott. Meglepett az ölelése hisz Jenny néni ritkán látogatott minket és akkor se volt az a nagy ölelős fajta mégis látom rajta most nagyon maga alatt van, talán rájött, hogy túl kevés időt töltött az öccsével. Az élet kegyetlen.
-Megnézem anyut - húzódott el megtörölve a szemeit mire bólintottam és kifújva a levegőt folytattam az utam míg ki nem értem a temetőből. Amint kiértem szürke Ford kocsinkat kerestem ami rögtön első helyen állt a parkolóban.
Szabad kezemmel a kis táskámból előkotortam a kocsi kulcsom és a gombbal kinyitottam aztán visszahajítottam a táskámban, és az anyós ülés oldalán lévő hátsó ajtót kinyitottam ahol a gyermekülés volt megtalálható. Egy hamiska mosollyal behelyeztem Sophia-t aki nagy barna szemeivel kémlelt.
-Anyu - szólalt meg halk, bársonyos hangon mire kérdőn ráemeltem a tekintettem. -Hol van a papa? - kérdezett rá elkomorodtam és mindkét kezemmel megtöröltem az arcom aztán csak megráztam a fejem és a biztonsági övvel bekötöttem.
-Itt van melletted. Vigyázz rád bogaram - csókoltam meg a homlokát mosolyogva mire a gyerekülés mellőli ülésről elvette a plüss maciját amit magához ölelt. -Szeretlek - mosolyogtam rá és egy puszit küldött aztán becsuktam a kocsiajtót aztán felegyenesedtem és Andrew lépett mellém.
-Hol a nagyi? - kérdeztem ahogy mellém ért és a kezeit a derekamra helyezte úgy húzott magához közelebb.
-Rendben lesz - ajkait a homlokomhoz nyomta míg én átkulcsoltam a kezeimet a nyaka körül és belebújtam a vállában míg ő egészen átkarolta a derekam.
-Miért mondja ezt mindenki? Ő nincs itt - suttogtam a vállában ami hatására elhúzódott és az egyik kezét lefejtette rólam, hogy az állam alá nyúljon. Belenéztem égszín kék szemeiben ami teljesen eltérő, mint a lányunké az egyetlen egy dolog amit tőlem örökölt Sophia az a szemem színe.
-Mert szeretünk és ő is szeret - válaszolt mire lehajtottam a fejem, de a kezével ismét felemelte. -Mit mondott neked utoljára? Mond el. Kérlek - tudtam, hogy valamikor visszatér a témára már a temetés előtt is ezt kérdezte, de nem akartam róla beszélni, mert ha arra gondolok akkor felfogom, hogy az volt az utolsó mondanivalója nekem. Az utolsó apai tanács amit mondott, az utolsó .. -Mi volt az utolsó szava hozzád, kedvesem? - újra feltette a kérdést és csak megráztam a fejem, nem akarom. Nem, ennek nem így lehet vége, ez csak egy rossz álom amiből mindjárt felkelek és apám ott lesz mellettem, hogy mosolyogva magához öleljen és visszaringasson az álomban. Ez az egész ami most történik csak egy rossz álom, csak egy álom.
Erőt véve magamon és sóhajtva ráemeltem a tekintettem hisz észre se vettem, hogy ez idő alatt behunytam a szemeim.
-Azt mondta, hogy - megakadt a szó bennem míg aprócska puszikat nyomott az arcomra ezzel biztatva. Nem tudom miért, de a puszijai erőt adtak nekem, hogy kibökjem amit eddig magamban tartottam. -Azt mondta, hogy az aznapi ingem borzalmas és legközelebb kidobja a kukában, ha felveszem - böktem ki és leráztam magamról a keze melegét, hogy lehajtsam a fejem, ez volt az utolsó gondolata hozzám aztán már csak két puszi után elköszöntünk. Ennyi. Az utolsó apai tanácsa az öltözékemhez szólt sőt szólt, jobban mondva a régies ingemhez ami tényleg szörnyű, de nem az a lényeg. Az apám nem egy "szeretlek" szót mondott, vagy valamit, nem ő az ingemet szólta el. Semmi más, ez volt az utolsó szava.
Egy nevetés zökkentett ki a gondolataimból így maga elé néztem és Andrew illetve a férjem szó szerint kinevetett.
-Ennyi? Az apád az utolsó perceiben leszidott - csókkal zárta a szavait, de indulatosan ellöktem magamtól. Ez nem vicces, ez.. szavakkal le nem írható dolog.
-Nem vicces! Még egy szeretlek szót se mondott, semmit. Ez borzasztó, mintha - nem fejeztem be mivel Andrew a mellkasára húzott és észre se vettem, hogy a szemeimből patakokban folytak a könnyeim. Ismét visszaestem a menthetetlen állapotomban mikor csak bömbölök, mint egy kisbaba.
-Sh - kezdett elcsitítgatni miközben a hátamat simogatta aztán felemeltem a fejem és szipogva megráztam a fejem. -Ez is az bizonyítsa, hogy mennyire szeretett - micsoda? Hogy bizonyíthatná ez az utolsó inges sztori, hogy szeretett? Nem értem. -Azért mondta ezt, mert nem tudott tőled elbúcsúzni így inkább viccesen oldotta meg. E közé rejtette el a bizonyos szeretlek szót - keze az arcomra tévedett és lesimította a könnyeimet aztán az orrhegyére egy csókot nyomott. -Szeretet téged, mindennél jobban - biztosította ismét mire bólintottam aztán ismét a mellkasára helyeztem a fejem és behunytam a szemem. Újra felidéztem az utolsó emlékem vele amikor Sophia-ért mentem, az utolsó napot mielőtt ... Tudjuk mi történt.


„Drágám ez az ing borzalmas, ha legközelebb felmered venni saját magam dobom a kukában.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése